Ha megütközöl azon, hogy most már a sarki boltot is jóga stúdióvá alakították át, akkor Vivekanandát kárhoztathatod azért, mert bevezette a „jóga” kifejezést a köztudatba nyugaton– bár aligha a gyakorlás kultuszára és a drága segédeszközökre gondolt.
A kalkuttai arisztokrata család sarjaként Narendranath Datta néven született indiai szerzetes 1893-ban érkezett Bombay-ből Chicagóba sárga szerzetesi lepelben kevés pénzzel két hónapi csüggesztő utazás után. Annak ellenére, hogy a megelőző éjszakát egy tehervagonban töltötte, az ifjú misztikus fellépése elektromos sokként hatott a Vallások Parlamentjének szeptember 11-ei megnyitóján.
A hónap hátralevő részében a konferencia négyezer résztvevőjét improvizált lélegzetelállító beszédekkel tartotta bűvöletben. A Vedanta világképét pár olyan gondolatra egyszerűsítette, amely a nyugatiak számára is hozzáférhető és ellenállhatatlan volt; mindenekelőtt arra, hogy „potenciálisan az összes lélek isteni”. Az élethez adott receptje egyszerűen és tökéletesen amerikaiasan hangzott: „dolgozz és imádkozz”. Az utolsó, szeptember 27-ei chicagói előadásakor már sztár volt. És mint az általa olyannyira csodált amerikai vállalkozó szellemű emberek, útnak indult, hogy terjessze az igét elkápráztatva korának nagyszerű elméit.
Mégis úgy tűnik, hogy a körülbelül 16 millió hajlékony, sortban virító amerikai jógini közül, aki fönntartja az évi hat milliárdos ipart, csak alig néhánynak van fogalma arról, hogy jóga szőnyegüket Vivekanandának köszönhetik. Az irónia nem gonosz, sőt fokozhatjuk: Vivekanadát a maratoni ülő meditációkon és a szent helyekre történő zarándokláson kívül egyáltalán nem érdekelte a testi gyakorlás. „Nem vagy azonos a testeddel” – emlékeztette gyakran az amerikaiakat, akik hajlamosak előnyben részesíteni a tettet a puszta létezéssel szemben. Egyesek számára még lehangolóbb lehet másik üzenete: „nem vagy azonos a gondolkodásoddal”.
Vivekananda, szellemi üzenete átadása során elvetődött a kaliforniai Pasadenába is 1900-ban”A jóga egyetlen dolgot jelentett annak az embernek a számára, aki remekül elhintette ezen irányzat üzenetét Amerikában: „Isten megvalósítását”. Fölösleges időtöltésként undorodott a szellemidézéstől, a szeánszoktól, előző életek hajkurászolásától. Sőt, még kimondani is iszonytató: a nagy látó élvezte a jó dohányt, olykor pedig bevágott egy-egy csülköt. Az álszerénység álarca nélkül tájékoztatta egyszer brooklyni hallgatóságát arról, hogy „úgy hoztam üzenetet a Nyugatnak, ahogy Buddha hozta a Keletnek”.
Lev Tolsztoj egyike volt azoknak a kortársaknak, akik sosem kételkedtek a hírhozóban. A nyughatatlan orosz nagy rajongója volt Ramakrishna, Vivekananda guruja írásainak. Halála előtt két évvel Tolsztoj azt írta, hogy „reggel hat óta folyton csak Vivekanandán gondolkozom”, majd később: „Kétséges, hogy ebben a korban bárki túlszárnyalja ezt az önzetlen, szellemi meditációt”.
William James, a harvardi filozófus és pszichológus rajongott a 31 éves indiaiért, és hosszasan idézte Vivekananda írásait alapvető művében, a „Szemezgetés a vallásos tapasztalatokból”. „Nagyon kedves ember! Nagyon kedves ember!” – mondta Vivekananda Jamesszel való első találkozása után, aki új barátját „az emberiség díszének” nevezte.
A novellista Gertrude Stein (James tanítványa később a Radcliffe-ban) a tudósítások szerint jelen volt Vivekananda 1896-ban a Harvardon folytatott beszélgetésén – amely annyira elbűvölte az egyetem tisztességben megőszült profjait, hogy fölajánlották neki a keleti filozófia tanszékvezetői posztját. Amit elutasított szerzetesi fogadalmára utalva.
Kicsit később tért meg a misztikus írásaihoz Aldous Huxley, aki a „Sri Ramakrishna evangéliuma” 1942-es angol nyelvű kiadásának előszavában azt írta, hogy ez „a Végső Valóság természetének legmélyebb és legválasztékosabb kifejezése”. Huxley-t barátjával, Christopher Isherwooddal együtt avatták fel formálisan is a Hollywood Hill-i Vedanta Központban, ahol olykor ők tartották a vasárnapi előadásokat barátaik, Igor Sztravinszkij, Laurence Olivier, Vivien Leigh, Somerset Maugham és Greta Garbo jelenlétében.
Henry Miller, aki szextől átitatott regényeiről híres, 1945-ben arról tudósított, hogy az utóbbi évek legfontosabb fölfedezése számára „két kötet volt Ramakrishnáról és Vivekanandáról”. 1962 körül arra a következtetésre jutott, hogy „Swami Vivekananda tette rám az egyik legnagyobb hatást életem során”.
J. D. Salinger elköteleződése mélyebb volt, ami vedantikus lábnyomokat hagyott művén, gyakran frontembere, Seymour Glass révén. Utolsó kiadott művében, a „Hapworth 16, 1924”-ben Salinger a bazársor árusának mohóságával terjeszti Seymouron keresztül Vivekananda bölcsességét, s „azok közül, akikbe belebotlottam, ezen évszázad egyik legizgalmasabb, legeredetibb és legfölkészültebb óriásának” nevezi; „soha nem növöm ki vagy múlik el iránta érzett személyes szimpátiám, jegyezd szavaim; simán odaadnék tíz évet az életemből, de lehet, hogy többet is, ha megrázhattam volna a kezét.”
Vivekananda népszerűsége kábé akkor kezdett megcsappanni, mikor a bébi bumm gyermekei bemasíroztak a jóga bizniszbe és a New Age és az Old Age aszkétái óhatatlanul összecsaptak. A mindig messzire tekintő Vivekananda csak pislogott volna. Az Amerika iránti határtalan lelkesedése igen találóan nyilatkozik meg abban, hogy július 4-én halt meg, 1902-ben. Csak 39 éves volt, de kimerült a szakadatlan munkától és a nem kezelt cukorbetegségtől. Visszatért Indiába és a Kalkutta határában az általa alapított kolostorban élt. Kimentette magát azon az estén, szobájába tért, egy ideig meditált, majd vett két mély lélegzetet és eltávozott. Korábban megjegyezte: „1500 évre elegendőt adtam”. És tényleg.
Forrás: The New York Times
Szerző: Ann Louise Berdach
Fordította: Drimál István
forrás: http://aum.hu/ahogy-a-joga-leigazta-nyugatot/
