Történetek az Útról – 1. A varázsló útja – az energia harcosainak

Az útról mindig nehéz nyilatkozni, sokan sokfélét mondanak, de mindig olyan érzésem van, hogy az útról szóló beszámolók vagy bárgyú giccsbe hajlanak (newage ezoterikus megközelítés) vagy félre / nemmegértve vannak (úgy általában) vagy erőszakosan konkrétak akarnak lenni (modern, túl racionális, tudományoskodó és naív megközelítések) vagy nem közérthetőek az átlag törekvő számára (metafizikai, szakmai megközelítések) vagy csak sötétben tapogatóznak, néha azonban találok fontosat és azt megosztom most is. Már az út megnevezése is problémás. Milyen útról is van szó? A szellemi út félreérthető, ha szellemekkel vagy szellemi lényekkel asszociálódik akkor fennáll az ezoterikus ködösítés, de legalábbis a rossz értelemben vett elszálltság veszélye. Ha a szellemi munkával asszociálódik, az meg kiábrándítóan tévút, pl gép előtt ülök, akkor nem fizikai azaz szellemi munkát végzek, pláne, hogy a köznyelv az elme tevékenységét szelleminek minősíti, holott az elme, az intellektus területe maximum a Szellem alsóbb oktávja vagy annak hordozója lehet. A spirituális út hamis áhítatot kölcsönöz neki, másfelől sajnos a spirituális, spiritualitás kifejezés elhasználttá és lejáratottá vált, amin már mindenki mást ért, és a józan ész körein belül, a realitások talaján mozgó ember számára inkább csak szitokszó lett, sajnos pejoratív lett, emiatt is jobb nem használni és erről nem érdemes vitát nyitni. Hát akkor milyen ez az út? Nem tudom. Számomra marad maga az Út. Ami még mindig a legjobban kifejezi az az irodalom és a példázat. Álljon itt néhány remek kísérlet az Út megragadására:

Tetszik a téma? Érdekel? További epizódok az Útról:

  • történetek az Útról – 1. a varázsló útja – az energia harcosainak
  • történetek az Útról – 2. a szellem harcosainak – Hermann Hesse – Napkeleti utazás
  • történetek az Útról – 3. az íj és a nyíl harcosainak
  • történetek az Útról – 4. a taoista út – a Tao harcosainak
  • történetek az Útról – 5. a 3 alapról és az én utamról
  • történetek az Útról – 6. a buddhista út – tutaj és túlpart hasonlata
  • történetek az Útról – 7. a zen útja – a zen kör
  • történetek az Útról – 8. a kung fu útja – xiaofeng

Történetek az Útról – 1. A varázsló útja – az energia harcosainak

Carlos Castaneda – Ixtláni utazás könyvéből, az utolsó fejezet

HUSZADIK FEJEZET Ixtláni utazás

Don Genaro dél körül érkezett vissza, s don Juan javaslatára mindhárman elmentünk kocsival azokba a hegyekbe, ahol az elõzõ nap jártam. Ugyanazon az ösvényen indultunk el, amelyen én, de ahelyett, hogy megálltunk volna a magas fennsíkon, mint én, addig másztunk, amíg fel nem értünk egy alacsonyabb hegylánc ormaira, majd ereszkedni kezdtünk a túloldali lapos völgybe.

Egy magas dombtetõn megálltunk pihenni. Don Genaro választotta ki a helyet. Gépiesen leültem, ahogy a társaságukban mindig: don Juannal a jobb, don Genaróval a bal oldalamon háromszöget alkottunk.

A sivatagi cserjés nedvesen tündöklött. Mindent ragyogó zöld szín fedett a rövid tavaszi zápor után.

– Genaro mindjárt mesél neked valamit – szólalt meg hirtelen don Juan. – A szövetségessel való elsõ találkozását fogja elmesélni. Ugye, Genaro?

Volt valami rábeszélõ don Juan hangjában. Don Genaro rám nézett, s ajkát úgy húzta össze, hogy szájával kerek lyukat formált. Nyelvét a szájpadlásának hajlította, s görcsökben fetrengõ ember módjára nyitotta-csukta száját.

Don Juan hangosan nevetve figyelte. Nem tudtam, miképp értelmezzem az egészet.

– Mit csinál? – kérdeztem don Juant.

– Tyúkot alakít!

– Tyúkot?

– Nézd, nézd a száját! Az a tyúk segge; éppen tojni készül!

Genaro szájának rángatódása fokozódott. Szemébe különös, õrült kifejezés költözött. Szája nyílt, mintha a görcsök egyre tágítanák a lyukat. Torkából harákoló hang tört elõ, majd karját a mellén összefonva, kezét befelé hajlítva elõrehajolt, s minden szertartásosság nélkül kiköpött egy csomó nyálkát.

– A fene essen belé, nem is tojás volt! – mondta aggódó arccal. Testtartása és arckifejezése láttán nem bírtam ellenállni a nevetésnek.

– Most, hogy Genaro majdnem tojt egy tojást, talán elmeséli neked elsõ találkozását a szövetségessel – terelte vissza a szót don Juan.

– Talán – mondta Genaro érdektelenül. Kérleltem, hogy mesélje el.

Don Genaro felállt, kinyújtóztatta karját és hátát – ropogtak a csontjai; majd visszaült.

– Még ifjúkoromban szálltam szembe a szövetségesemmel elsõ ízben – kezdte el végül. – Emlékszem, kora délután volt. Már hajnal óta a földeken voltam, éppen hazafelé mentem. Hirtelen egy bokor mögül elõbukkant, és elállta az utamat. Már várt engem, s arra csábított, birkózzunk meg. Majdnem sarkon fordultam, ott akartam hagyni, de eszembe jutott, hogy elég erõs vagyok a küzdelemhez. Azért féltem ám! A hideg futkosott a hátamon, a nyakam deszkakeménységûre merevedett. Egyébként mindig az jelzi a készenlétet, amikor megmerevedik a nyakunk.

Kigombolta az ingét, s megmutatta nekem a hátát. Izmait is megfeszítette a nyakán, a hátán és a karján. Feltûnt a gyönyörû izomzata. Mintha a találkozó emléke törzsének minden izmát mozgásba hozta volna.

– Ilyen helyzetben be kell fogni a szánkat – tette hozzá.

– Úgye? – fordult Don Juanhoz.

– Bizony – felelte nyugodtan don Juan. – Olyan ütést kap az ember, amikor megragadja a szövetségest, hogy leharaphatja a nyelvét vagy kiverheti a fogát. Egyenesen, jól kiegyensúlyozva kell tartani a testünket, és a lábunkkal bele kell kapaszkodnunk a talajba.

Don Genaro fölállt, s bemutatta a helyes testhelyzetet: térdét kissé behajlította, karja oldalt lógott, ujjai enyhén befelé görbültek. Úgy tûnt, lazán, mégis szilárdan áll a talajon. Így maradt egy pillanatig, majd amikor éppen azt hittem, leül, váratlanul csodás szökelléssel elõre ugrott, mintha rugó lenne a sarkán. Mozdulata hirtelenségétõl hátraestem; de esés közben világosan láttam, hogy Genaro megragad egy embert, vagy valami ember formájú dolgot.

Felültem. Don Genaro még mindig erõsen feszítette teste minden izmát. Aztán váratlanul ellazította izmait, majd visszament oda, ahol az elõbb ült, s helyet foglalt.

– Carlos meglátta a szövetségesedet – jegyezte meg don Juan mindennapi hangon –, de még gyenge, így elterült.

– Tényleg? – kérdezte mit sem tudó hangon Genaro, s kitágította az orrlyukát.

Don Juan biztosította afelõl, hogy “láttam” a szövetségest. Don Genaro ismét akkora erõvel szökkent elõre, hogy ezúttal az oldalamra estem. Gyorsan hajtotta végre a szökkenését, így képtelen voltam megállapítani, miképp került az ugrás elõtti ülõ helyzetébõl a talpára.

Hangosan hahotáztak mind a ketten, don Genaro röhögése rövidesen prérifarkas üvöltéséhez megszólalásig hasonlatos hanggá alakult át.

– Ne gondold, hogy neked is Genaróhoz hasonlóan szép ugrást kell bemutatnod a szövetségesed megragadásához – fûzte hozzá figyelmeztetõen don Juan. – Genaro azért ugrik ilyen jól, mert szövetségese segíti. Csak nagyon szilárdan kell állnod, hogy az ütést kibírd. Úgy kell állnod, mint Genaro az ugrás elõtt, majd elõreszökkensz, és megragadod a szövetségest.

– De elõbb meg kell csókolnia a kitüntetését – vetette közbe don Genaro.

Don Juan tettetett szigorúsággal kijelentette, hogy nincs is kitüntetésem.

– Na és a jegyzetfüzete? – kötötte az ebet a karóhoz don Genaro. – Valamit kell csinálnia a jegyzetfüzetével. Leteszi, mielõtt ugrik, vagy talán vele csépálja el a szövetségest!

– A kutyafáját! – mondta don Juan látszólag õszinte meglepõdéssel. – Hát ez eszembe sem jutott! Fogadok, ez lesz az elsõ, amikor valaki jegyzetfüzettel püföli a földre a szövetségesét!

Mire don Juan hahotája és don Genaro prérifarkaséra emlékeztetõ üvöltése alábbhagyott, mindnyájan kitûnõ hangulatban voltunk.

– És mi volt, amikor megragadtad a szövetségest? – kérdeztem don Genarót.

– Erõs ütést kaptam – mondta don Genaro egy pillanatnyi habozás után. Úgy tûnt, éppen a gondolatait szedi össze. – El nem képzeltem volna, hogy ilyen lesz – folytatta. – Olyan volt, mint… mint… mint… Nem is tudom szavakkal elmondani. Miután megragadtam, örvényszerûen pörögni kezdtünk, de nem engedtem el. Olyan sebességgel és erõvel pörögtünk a levegõben, hogy semmit sem láttam. Minden ködben úszott körülöttem. Tovább folytatódott ez a pörgés, egyre tovább, egyre tovább… Hirtelen megéreztem, hogy megint a földön állok. Végignéztem magamon. Nem ölt meg a szövetséges! Még mindig egyben voltam. Saját magam voltam! Akkor tudtam, hogy sikerült. Végre megvan a szövetségesem! Ugráltam örömömben. Micsoda érzés! Micsoda jó érzés volt! Aztán körülnéztem, hol vagyok. Ismeretlen volt a környezet. Arra gondoltam, a szövetséges a levegõn át elragadott, s valahol nagyon messzire dobott le attól a helytõl, ahol pörögni kezdtünk. Megkerestem a világtájakat. Úgy gondoltam, kelet felé lakom, ezért arra indultam. Még korán volt. Nem tartott túl sokáig a birkózásunk. Hamarosan járt útra találtam, s egyszer csak egy csomó ember jött szembe. Indiánok voltak. Mazatékoknak gondoltam õket. Körbevettek, s megkérdezték, merre tartok.

– Hazafelé megyek, Ixtlánba! – válaszoltam.

– Eltévedtél? – kérdezte valaki.

– El – feleltem.

– Miért?

– Mert nem arra van Ixtlán! Ixtlán az ellenkezõ irányban van!

– Mi is oda megyünk! – szólt valaki más.

– Nem tartasz velünk? – mondták mindannyian. – Van nálunk ennivaló!

Don Genaro szünetet tartott a mesélésben, s úgy nézett, mintha arra várna, kérdezzek.

– Na, és mit történt? – kérdeztem. – Velük mentél?

– Nem mentem – mondta. – Mert nem voltak igaziak. Ezt attól a perctõl tudtam, amikor odajöttek. Volt valami árulkodó a hangjukban, a barátságosságukban, különösen, mikor arra kértek, hogy velük tartsak. Gyorsan kereket oldottam. Kiáltoztak utánam, könyörögtek, hogy menjek vissza. Hívásuk egyre kísértetiesebbé vált, de én csak rohantam tovább.

– Kik voltak ezek? – kérdeztem.

– Emberek – felelte metszõn. – Csakhogy nem igaziak.

– Mint a kísértetek – magyarázta don Juan. – Jelenések.

– Miután messzebb jutottam, magabiztosabb lettem – folytatta don Genaro. – Tudtam, hogy Ixtlán arra van, amerre megyek. Késõbb két férfit láttam szembe jönni az úton. Õk is mazaték indiánnak tûntek. Rõzsével megrakott szamarat vezettek. Ahogy elmentek mellettem, odamotyogták: “jó napot”. Én is köszöntem nekik, s mentem tovább. Úgy tûnt, nem figyelnek rám, csak mentek tovább. Lelassítottam, feltûnés nélkül hátra fordultam, és figyeltem õket. Folytatták útjukat, s nem érdekelte õket, mit csinálok. Igazinak tûntek. Utánuk futottam, s kiabáltam nekik, hogy várjanak meg.

Megfogták a szamarukat, s a két oldalára álltak, mintha a terhét védenék.

– Eltévedtem a hegyekben – szóltam hozzájuk. – Merre van Ixtlán?

Arra mutattak, amerre õk mentek.

– Nagyon messze van – mondta egyikük. – Azoknak a hegyeknek a túloldalán. Négy-öt napba fog telni, míg odajutsz.

Megfordultak, s tovább mentek. Úgy éreztem, igazi indiánok, s kérleltem õket, hadd csatlakozhassak hozzájuk.

Egy ideig együtt mentünk, aztán egyikük elõvette az elemózsiáját és engem is megkínált. Volt valami szörnyen furcsa abban, ahogyan az ételt kínálta. Testem riadtságot érzett, így azonnal hátraugrottam, s ismét futásnak eredtem. Mindketten azt állították, hogy meghalok a hegyekben, ha nem tartok velük, s megpróbáltak rávenni, hogy visszamenjek. Az õ kérlelésük is igen csábító volt, de én futottam onnan, ahogy csak tudtam.

Tovább mentem. Akkor már tudtam, hogy jó úton vagyok Ixtlán felé, s azok a jelenések csak el akartak engem téríteni.

Még nyolccal találkoztam; ezek már bizonyára tudták, hogy az elhatározásom rendíthetetlen. Az út mentén álltak, s könyörgõ szemmel néztek rám. A legtöbben még élelmet és egyéb, állítólag eladásra szánt dolgokat is kitettek, mintha ártatlan, út menti kereskedõk lennének. Meg se álltam, rájuk se néztem.

Késõ délutánra egy ismerõsnek tûnõ völgybe érkeztem. Valahonnan ismertem már. Azt hittem, már jártam ott, de ha így volt, akkor valójában Ixtlántól délre voltam. A táj kiemelkedõ jellegzetességeit fürkésztem, hogy eligazodjak, s útvonalamat is kiigazítsam, amikor egyszer csak feltûnt egy kecskéit vigyázó indián pásztorfiú. Úgy kétévesforma lehetett, öltözete ugyanolyan, mint az enyém volt az õ korában. Egykori önmagamra emlékeztetett, amikor atyám két kecskéjére vigyáztam.

Figyeltem egy darabig. Magában beszélt, amint én is annak idején. Értek a kecskepásztorkodáshoz, meg tudtam hát állapítani, hogy nagyon ügyesen végzi a dolgát. Alaposan és elõvigyázattal. Nem kényeztette a kecskéit, de nem is volt velük kegyetlen.

Elhatároztam, hogy beszélek vele. Amikor hangosan megszólaltam, felugrott, egy párkány felé rohant, a sziklák mögé bújt, és onnan kandikált elõ. Úgy tûnt, bármikor kész futásnak eredni, s menteni az életét. Tetszett nekem ez a fiúcska. Félt ugyan, de mégis talált arra idõt, hogy a kecskéit kiterelje a látókörömbõl.

Hosszú ideig beszéltem vele: elmondtam, hogy eltévedtem, és nem tudom, merrefelé van Ixtlán. Megkérdeztem, hogy hívják a legközelebbi helységet, s válasza az volt, amit vártam. Ennek igen megörültem. Rájöttem, nem tévedtem el, s azon morfondíroztam, micsoda ereje lehet ennek a szövetségesnek, hogy egy szemvillanás alatt ilyen távolságokra hurcol.

Megköszöntem a fiúnak a segítséget, s tovább indultam. Feltûnés nélkül elõjött a rejtekhelyérõl, s egy alig kivehetõ ösvény felé terelte állatait. Úgy tûnt, ez az ösvény lefelé vezet a völgybe. Utána szóltam, és ezúttal nem eredt futásnak. Elindultam felé, s mikor túl közel értem hozzá, a bozótba ugrott. Megdicsértem az elõvigyázatosságáért, s még néhány kérdést feltettem neki.

– Hová vezet ez az út? – kérdeztem.

– Lefelé – felelte.

– Te hol laksz?

– Ott lenn.

– Sok ház van ott lenn?

– Nem, csak egy.

– És hol a többi?

A fiú a völgy túloldala felé mutatott a korához illõ közömbös kézmozdulattal. Aztán a kecskéivel elindult lefelé.

– Várj egy kicsit! – szóltam a fiú után. – Fáradt és éhes vagyok. Vigyél el a családodhoz!

– Nincs nekem senkim – felelte a fiú, s ez kissé megütött. Nem tudom miért, de a hangja elbizonytalanított. A fiú észrevette habozásomat, megállt, s felém fordult.

– Senki sincs most nálunk – mondta. – Nagybátyám elment, a felesége meg a földeken van. Van jó sok élelmünk! Van bõven! Jöjjön velem!

Szinte elszomorodtam. A fiúcska is kísértet volt! Hanglejtése, mohósága elárulta. A jelenések tõrbe akartak csalni, de én nem riadtam meg. Egész testem még mindig zsibongott a szövetségessel való mérkõzéstõl. Dühös szerettem volna lenni a jelenésekre, vagy a szövetségesre, de valahogy képtelen voltam úgy feldühödni, ahogy azelõtt. Feladtam hát a próbálkozást. Majd el akartam szomorodni, mert olyan aranyosnak találtam a fiúcskát, azonban ez sem sikerült. Így ezt is feladtam.

Váratlanul rájöttem, hogy van szövetségesem, s a kísértetek semmit sem tehetnek velem. Követtem a fiút az ösvényen. Más jelenések is elõugrottak innen-onnan, s megpróbáltak szakadékba buktatni, de akaratom erõsebb volt náluk. Észrevehették ezt, mert egy idõ után abbahagyták a zaklatást. Végül már csak egyszerûen odaálltak az utam mellé; egyik-másik néha felém vetette magát, de akaratommal megállítottam õket. Végül teljesen felhagytak üldözésemmel.

Don Genaro hosszú csendbe merült. Don juan rám nézett.

– És akkor mi történt, don Genaro? – kérdeztem.

– Tovább mentem – mondta tárgyilagosan.

Úgy tûnt, befejezte történetét, s nincs több hozzáfûznivalója. Megkérdeztem, honnan tudott kísértet-voltukra következtetni abból, hogy étellel kínálták.

Nem felelt. Tovább érdeklõdtem, s megkérdeztem, hogy szokás-e a mazatékok között letagadni az élelmet, vagy különösen sok figyelmet fordítani az evéssel kapcsolatos dolgokra.

Azt felelte, hogy a hangszínük, a mohóságuk, hogy kicsalják, s ahogyan az élelemrõl beszéltek, mind árulkodó jelek voltak – ezek észrevételében szövetségese segített. Ugyanis magától sohasem vette volna észre ezeket a sajátosságokat.

– Szövetségesek voltak ezek a kísértetek is, don Genaro?

– Nem. Emberek.

– Emberek? Az imént mondtad, hogy csak jelenések voltak!

– Azt mondtam, nem voltak valódiak. Miután a szövetségessel találkoztam, semmi sem volt többé valóságos.

Hosszú csend telepedett ránk.

– Mi volt a történet végeredménye, don Genaro? – kérdeztem.

– Végeredménye?

– Arra gondolok, hogy mikor és hogyan értél el végül Ixtlánba?

Egyszerre kezdtek hahotázni.

– Hát ezt érted te végeredmény alatt – jegyezte meg don Juan. – Mondjuk így: Genaro útjának semmiféle végeredménye nincs. Soha nem is lesz! Genaro még mindig útban van Ixtlán felé!

Don Genaro átható tekintettel pillantott rám, majd elfordította a fejét, és a messzeségbe bámult, dél felé.

– Sohasem érek el Ixtlánba – jelentette ki; hangja, bár szilárd volt, elhalkult, szinte csak mormogott. – De belül úgy érzem… néha úgy érzem, hogy már csak egy lépésnyire állok tõle, mégsem érek oda soha. Utazásomon még a táj rég jól ismert jellegzetességeit sem találom már. Már semmi sem az, mint azelõtt.

Don Juan és Don Genaro egymásra néztek. Volt valami igen szomorú a nézésükben.

– Ixtláni utam során csak kísértet-utazókkal találkozom – mondta halkan don Genaro.

Don Juanra néztem. Nem értettem, mit akart ezzel mondani don Genaro.

– Mindenki, akivel csak Genaro találkozik ixtláni utazása során, múlékony lény – magyarázta don Juan. – Itt vagy például te. Te is kísértet vagy érzéseid, mohóságod olyan, mint az embereké. Ezért mondja, hogy csak kísértetekkel találkozik ixtláni útja során.

Hirtelen ráébredtem, hogy don Genaro ixtláni útja csak metafora.

– Ixtláni utazásod akkor nem is valóságos – jelentettem ki.

– De az! – válaszolt Genaro. – Az utazók nem valóságosak!

Feje biccentésével Don Juan felé mutatott, s hangsúlyozottan kijelentette:

– Ez az egyetlen, amelyik valóságos. Csak akkor valóságos a világ, ha vele vagyok.

Don Juan elmosolyodott.

– Genaro azért mesélte el neked ezt a történetet – szólt don Juan –, mert tegnap megállítottad a világot, sõt, szerinte láttál is, de olyan süket vagy, hogy észre sem vetted. Én folyton mondom neki, milyen különös vagy, és elõbb-utóbb látni fogsz. Mindenesetre, amikor legközelebb találkozol a szövetségeseddel, ha sor kerül erre, birkóznod kell majd vele, és meg kell szelídítened. Ha túléled a megrázkódtatást – márpedig ebben biztos vagyok, hiszen erõs vagy, és harcosként élsz már egy ideje – ismeretlen földön találod majd magadat. Elsõ dolgod, mint valamennyiünknek, természetesen az lesz, hogy hazaindulj Los Angelesbe. Csakhogy Los Angelesbe nem lehet visszamenni. Amid ott maradt, az örökre elveszett. Ekkorra már persze varázsló leszel, de ez nem segít; ilyenkor mindnyájunknál csak az számít, hogy minden, amit szeretünk, amit gyûlölünk, amit kívánunk – elveszett. Az ember érzései mégsem tûnnek el és nem is változnak meg, elindul hát hazafelé a varázsló, tudván, hogy soha nem jut az otthonába, tudván, hogy nincs olyan erõ a földön, még a halála sem, amely visszaadná neki a helyet, a dolgokat, az embereket, akiket szeretett. Ezt mondta el neked Genaro.

Don Juan magyarázata valóságos katalizátorként hatott rám: don Genaro történetének teljes hatása akkor taglózott csak le, amikor saját életemhez kezdtem kapcsolni történetét.

– Mi lesz azokkal, akiket szeretek? – kérdeztem don Juantól. –Mitörténik majd velük?

– Mind hátramaradnak – felelte.

– Sehogyan sem szerezhetem õket vissza? Mi van, ha megmentem õket, s magammal viszem?

– Nem lehet. A szövetségesed kiragad, és egymagadban ismeretlen világokba pörget.

– De Los Angelesbe visszamehetek, nem? Buszra szállhatok, vagy repülõre, s odamehetek. Los Angeles még mindig létezni fog, nem?

– Hát persze – mondta nevetve don Juan. – Akárcsak Manteca, Temecula meg Tucson.

– Na és Tecate – tette hozzá don Genaro nagy komolyan.

– És Piedras Negras meg Tranquitas – mondta don Juan mosolyogva.

Don Genaro még több nevet sorolt fel, és don Juan sem maradt el tõle; egészen belemelegedtek abba, hogy a lehetõ legmulatságosabb és leghihetetlenebb város- meg faluneveket sorolják fel.

– Ha a szövetségessel pörögsz, megváltozik a világról alkotott fogalmad – közölte don Juan. – Minden ettõl a fogalomtól van, ha ez átalakul, maga a világ is megváltozik.

Emlékeztetett egy költeményre, amit egyszer felolvastam neki, és arra kért, szavaljam el. Egy-két szót idézett az elejébõl, s eszembe jutott, ahogyan egyszer Juan Ramon Jimenez verseit olvastam fel neki. Az El Viaje Definitivo (A végsõ utazás) címû versre gondolt. Elszavaltam.

…És elindulok.De maradnak a madarak, dalolva,

s kertem is marad a zöld, fával,

a kutacskával.

Lesznek még délutánok, mikor kék s békés az ég,

és harangok kondulnak majd a toronyból,

ahogy ma délután is.

Elmúlnak majd, akik szeretnek,

s a város minden évben új életre nyílik.

De a szellemem mindig nosztalgiával vándorol majd

vissza, a virágoskert ama rejtett sarkába.

 Errõl az érzésrõl beszélt Genaro – mondta don Juan. – Aki varázslónak készül, szenvedélyesnek kell lennie. A szenvedélyes embernek földi javai, s kedves dolgai vannak – ha más nem, az ösvény amelyet tapos. Éppen ezt fejezte ki Genaro ezzel a történettel. Genaro Ixtlánban hagyta a szenvedélyét: az otthonát, az övéit, mindent, ami számított neki. Most az érzéseiben vándorol arra, s néha már, mint mondta, kis híján Ixtlánba ér. Ez mindannyiunkra igaz. Genarónak ez Ixtlán, neked Los Angeles, nekem pedig…

Nem akartam, hogy don Juan magáról meséljen. Szünetet tartott, mintha olvasta volna gondolataimat.

Genaro sóhajtott, s a költemény elsõ sorait így fogalmazta át:

– És elindultam. De maradtak a madarak, dalolva…

Egy pillanatig úgy éreztem, hogy mindhármunkat elönt a szenvedés és a leírhatatlan magány hulláma. Don Genaróra néztem, hiszen szenvedélyes ember lévén, sok minden köthette a szívét, s mindent, ami számított neki, hátrahagyott. Tisztán érzékeltem, hogy emlékezetének ereje mindjárt szökõárszerûen megindul, és don Genaro a sírás küszöbén van.

Gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Don Genaro szenvedélyétõl, fenséges magányától sírhatnékom támadt.

Don Juanra néztem. Õ is rám meredt.

– Csak harcosként maradhatunk életben a tudás útján – jelentette ki. – A harcos mûvészete az, hogy kiegyensúlyozza az emberlét rettenetét az emberlét csodálatosságával.

Mindkettõjüket külön megszemléltem. Szemük világos és tiszta volt. Mindent elborító nosztalgiahullámot idéztek meg, s amikor úgy tûnt, szenvedélyes könnyekben törnek ki, megállították a szökõárat. Azt hiszem, egy pillanatra láttam. Óriási, megmerevedett hullámként láttam magam elõtt az ember magányosságát, amit egy metafora láthatatlan fala tartott vissza.

Rettentõ szomorúságom itt mámorba csapott át. Átöleltem õket.

Don Genaro mosolyogva fölállt. Don Juan is fölállt, a kezét finoman vállamra helyezte.

– Most itt hagyunk – mondta. – Tedd, amit jónak vélsz. A szövetséges ott vár rád, annak a síkságnak a szélén.

A sötét, távoli völgy felé mutatott.

– Ha úgy érzed, nincs itt az idõd, ne menj még el a találkozóra – folytatta. – Semmit sem nyerünk, ha erõltetjük a dolgot. Légy kristálytiszta és halálosan biztos magadban, ha életben akarsz maradni.

Don Juan elindult, vissza sem nézett. Don Genaro néhányszor visszafordult, kacsintott és intett a fejével, hogy menjek. Néztem õket, ameddig el nem tûntek a messzeségben, majd visszamentem a kocsimhoz, és begyújtottam a motort. Tudtam, hogy még nem jött el az idõm.

Forrás: elektronikus könyvtár Carlos Castaneda - Ixtláni utazás c. könyv

Tetszik a téma? Érdekel? További epizódok az Útról:

  • történetek az Útról – 1. a varázsló útja – az energia harcosainak
  • történetek az Útról – 2. a szellem harcosainak – Hermann Hesse – Napkeleti utazás
  • történetek az Útról – 3. az íj és a nyíl harcosainak
  • történetek az Útról – 4. a taoista út – a Tao harcosainak
  • történetek az Útról – 5. a 3 alapról és az én utamról
  • történetek az Útról – 6. a buddhista út – tutaj és túlpart hasonlata
  • történetek az Útról – 7. a zen útja – a zen kör
  • történetek az Útról – 8. a kung fu útja – xiaofeng
Visits: 4307 | Today: 21 | Total: 38493

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


hét − 3 =